A temető vaskapuján csordogált le a fény.
Tavaszt idézett az idő, ám mégis az elmúlás szele lengte be a hatalmas kertet... Kertet, ahol a hús és csont lesz porrá, ahol eltávozóink teste a mag, melyből fakad, fű és csendes lombú fa. Őáltaluk fújják arcunkba a holtak, ezen szomorú fuvalmat...
Máskor kikúszik a temetőből a házak felé, de a mai napon ott marad, halovány könnyeket fakasztva az emlékezőkben.
Elmúló ősz van, mégis feltámadás lelkeinkben...