Anziksz I.

Anziksz I.

Szótlanul ült a szobában. A férfi keresett valamit tekintetével, a polcon, a falakon, egy pontot, ami leköti... Amiben elmerülve megnyugszik gondolataiban, rárévedve elmereng és oda tudja képzelni helyére, addigi életét, felhőtlen boldogságát. Csönd volt, nyugalom. A nő, a szomszédos kanapén feküdt. Mielőtt elnyomta volna az álom, vacsoráztak. A konyhaasztalnál is néma volt körülöttük a levegő. Egy-két apró szó hangzott el csupán, azok is halkan, méltóságteljesen... És most mozdulatlanul pihen.

Mégis ott lebegett köztük, egy délelőtti - mi baj? - kérdésre adott válasz: - érezlek téged!

Az egyik ült és írt, a másik feküdt és álmodott. A szerepeik, a rég megszokottak. És ott volt a férfi előtt, a plafon szegletében, minden addigi szerelme, vágya, betömörödve egy szűk térbe és ahogy elvette tekintetét, az összes a padlóra hullott... Pont a csendesen szuszogó nő elé. De nem csattant, így az, nem ébredt fel rá.

Az idő hőn megrettent, várt tovább.

(Folytatása következik...)