Szokatlanul enyhe volt a hajnal. Ahogy kilépett az ajtón, érezte az enyhe párát, ahogyan az arcába csapott a valóság. Egy pár pillanattal ezelőttig, még félig álomittasan lehelt csókot vállra, szájra, egy szűk és szomorú "szia" társaságában.
Tudja, milyen elindulni.
Megszokott mozdulatokkal nyitotta a kaput, az jól ismert enyhe nyikorgással válaszolt. Olajozni kell, gondolta, ez sincs rendben gondoskodás nélkül. Az útra kilépve, felvette a tempót. Ütemesen haladt, úgy amiképpen megy az ember az úton, ahol már húsz éve jár. Akár becsukott szemmel is kitalálna. Néha volt is, ha nagyon álmos volt, úgy ment, megpróbált még pihenni. Üres volt az utca, a megszokott szótlanság kísérte. Most sem találkozott senkivel. Hiába, épeszű ember ilyenkor még az igazak álmát alussza, konstatálta, mint oly sokszor az eltelt évek alatt. Nézte az út mentén megszokott házakat, tárgyakat, itt sem festettek még, ott még mindig lecsúszva a tábláról a menetrend. Ezek a percek, mindig gondolatok kuszaságát hozták...
A sínekre lépve riadt fel magányából, végighaladt a peronon, a távoli, de látható fénysorompó lámpa fénye, már pirosat villogott. Hátra-hátra nézve, látta. Jött a vonat...
(Folytatása következik...)