Soha ne légy fáradt a szerelemre. Ne légy rest a csókra... Tanítani nem lehet szíved, az igaz szókra, az elfojtott vágyat csak akkor értheted, ha magad sem vagy gyáva! Nem vagy bátortalan kimondani: úgy szeretlek, mint még senki! Úgy kapálódzom feléd, ahogy sánta, botja után, aképpen fertőzném tested rejtekét, mint vírus terjed, szerteszét...
Mert egy az élet és rövid.
Hiányzol. Elveszek. El, így, idevésem: nem érek el hozzád, ha közelben vagy, mégis távol... Nem melegít kezem, ha ellököd s nem tér vissza önmagától... Nem lesz semmi, ha nem én kellek! Szolíd szavaimmal, fájdalmat ellek! De én tovább szeretek! Ettől vagyok teljes! Remegés, hozz el, reszkess velem! Arcod, harmat-érintéssel magaméhoz vonzom és mondom, mondom, mondom... A távolban is hallod. Mondd még, kevés, vallod. Ahogy lehullanak a levelek, egyre több... Ott leszek.
Az elporladó elmúlásban, az összeszáradt rothadásban, a védőn betakaró hóban... Anzikszaim, öleljetek! Karom, képeimbe kulcsol.
- írta a férfi és e parázs pillanatra, letette a tollat...
(Folytatása következik...)