Körülölelte a némaság. Tak, tak, tak, kattogott a kinti falióra, mintha csak azt próbálta volna ütemével elmondani: ez a sors, minden lépés e felé vezet... Szétnézett a szobában. Minden sarok, szeglet a kezét idézte. A könyvek a polcon úgy sorakoztak, mint élete állomásai. Ha elkiáltotta volna magát, sem hallja meg senki! Kinézett az ablakon... Az utca, üres. A fűszálak dermedten feküdtek, sírták az időt. A helyiség egyik szegletében, piros táskák; ajándékokat rejtenek. A közeledő ünnepre.
Ahogyan ült a kanapén, olyan kegyetlenül egyedül volt, mint még soha. Pedig mindenki előtt ott hevert, kiterítve. Érzései szelek voltak, melyek szálltak szerte-széjjel a nagyvilágban... Mindig azt hitte, sohasem maradhat egyedül. Hisz ki ennyi mindent ad magából, azt feltétel nélkül szeretik!
Ki megpróbálja lehozni a csillagokat, annak jutalma kell legyen. Csalódott önnönmagában is. Hogyan szerethetett így, ily gyötrő szenvedéllyel? Hogyan kívánhatta minden nap a kéjt? Az élet, nem ez...
Munka, munka, munka és egy csepp pihenés!
Megélhetés, gyüjtögetés...
Arra a bizonyosra gondolt...
Az, álljon belé...
A fürdőszoba felé indult. Zuhanyozni.
(Folytatása következik...)