Anziksz VII.

Anziksz VII.

/Gondolatfoszlányok/

Egy pillanatra ünnep volt. Gyermeki lelkesedés, öröm, tervezgető jelen. De nem hazudik a szem, és az elrontott mondatok is itt maradnak velem.

Nem volt bűntelen...

A csend nem változik. Szinte hallom. Áldozik. Felülírja a múltat,nyugtat és mégis felzaklat minden pillanat. Vallom. Mit elmondani sem lehet. Döbbenet. Így sír és temet, a kihantolt halmokon túl.

Én nem tudok már hinni, jég, csalárd szemekben, csak őszinte szóban, mit soha nem feledtem, forró remegésben, suttogó óhajban, az évnek tűnő percben, vágyódó sóhajban...

Ez lettem, fogadj örökbe, ha nem megy, hagyj börtönömben!

Én azokon nevetek, akik nem hittek és nem hisznek bennem! Kiknek e sok csoda, mit írok, csömört okoz!

Írok, álmodok, szeretek.

Gondolkodom, véleményt alkotok, megpróbálok küzdeni az elveimért, mégha azokat olykor, részben fel is adom... Teljesen tökéletlen vagyok, egész életem során alakulok, formálódom. Nehéz elismerni hibáim, sokszor nem is teszem. Hiszen mennyivel könnyebb a másikra tolnunk a felelősséget, rá mutatni: miattad történt!

Pedig benne vagyunk, mindannyian... Vastagon. Mert sokszor ahelyett, hogy figyelnénk egymásra, önmagunkra fókuszálunk! A mi vágyunk, a mi érzéseink, a mi fájdalmunk, a mi arroganciánk.

Ezek vagyunk. Gyarlóak és önzők.

(Folytatása következik...)