Nincsenek oklevelek, sem díjak, nincs lázas kuncsorgással kért elismerés! Nem kell végszó, melyet más száj itt hagy, s a vers sem kell, mi oly kevés! Nem kell sírás, ha nem lélekből tör, nem kell plecsni énnekem, egy dolog hajt, mint jajszót fáj-hoz, hogy értsék, érezzék és tudják, bárgyú énekem!
Sokan, nem hallanak! De, hogy van aki csak azt látja a posztjaimból, szenvedek, mélyreható szomorúsággal s a többiek szánnak... Vagy éppen alig metsző gúnnyal lenézik költészetem, na ezeket az embereket, csak sajnálni tudom és talán nem is őket; azt, miképp semmit nem értenek!
Kiknek szólnak a verseim?
Nem azoknak, akik azt látják a posztjaimból, szenvedek, mélyreható szomorúsággal s a többiek szánnak! Nem azoknak, akik alig metsző gúnnyal nézik költészetem, azt gondolván, övék a világ! Nem is azoknak, akiknek beöltöztetni kell a mezítelen lelkeiket, mert az emberi bőr, nem takarja elég jól!
Azokhoz szólok, akik értik, milyen a kút mélyén a meder! Kik érzik, a földi menny, néha teher és a magasság, megalkuvó! Azokhoz, kik úgy szeretnek, mint én, kiknek a pusztító tűz, lepel és nem takar semmit a szív ereiből! Kik látnak, nemcsak hallanak! Vágynak, nemcsak vallanak! De azok számára is, akik szerint mindez, nem tanulható!
Így... Ki sokat játszott a tűzzel, és megégettetett, egy testet gyakran taszított el, az test, egy idő után nem éhezett... S e hús része a kéz, hiába írt le annyi sok kínt és lélekmesét, hisz kötötte szent fogadalom; a tűz, hamuvá lett, ami szítja az hiánya fáj, de nagyon.
Ez vagyok, vállalom!