Nézem a gyertyalángot... Üres az utca, üres a fakó fű torzsáinak ivadéka, üres a lelkem... A temető csendes... Némák a keresztek. Sok minden kavarog fejemben, sok minden emészt... Csend van, mély idők csendje... az elmúlás csendje... Mert a halál könyörtelen... Teszi azt, amire teremtődött... Elvesz és nem válogat. Nem gondol ránk, itt maradókra... Nem gondol a fájdalomra, s nem gondol semmi másra, csak magára... És nem hagy mást, csak ürességet, bánatot, gyászt. A halál önző... Az elbúcsúzó, suttogó hangokat figyelem. A sír némult neszét... a szívem zörejét... Régi képek, mik még idéztek mosolyt, derűt... Az elakadt sírás, lenyelt könnyek, a szomorú arcok, bánatosok, s jajongó kérdésekben szóló etűd. Lassan kopnak a színek, lassan kopik minden emlékezés...
Mindszenteki